Ma csak háromszáz kilométer vezetés várt ránk, hogy eljussunk Mahahual-ba, ahol eredetileg bő egy hetet akartunk tölteni, pusztán beacheléssel, snorkellinggel, és a környéken mászkálással. Mondjuk én már előre tartottam ettől, már teljesen hozzászoktam a rutinhoz, hogy megnézünk valamit, aztán már útra is kelünk, szállást keresünk, alszunk, megint megnézünk valamit, továbbmegyünk, stb. Végül csak négy napig maradtunk.

A Mahahualhoz vezető úton már ellenőrzés van, mert feltételezem, jó buli lehet a tengeren át drogot csempészni. Gépfegyveres katonák állítottak meg, de nem sokat foglalkoztak velünk, feltettek néhány rutinkérdést, aztán folytathattuk az utunkat. Ezen, és egy jó nagy felhőszakadáson átjutva megérkeztünk a Paradicsomba. Én csak így hívom, mert a többi tengerparttal összehasonlítva kiemelkedő élményt nyújtott. A parttól ~200 méterre húzódó korallzátony szinte teljesen megfogja a tenger hullámzását, így kb. olyan, mintha a Balatonban úszkálnál, már ami ezt az egy aspektust illeti, mert amúgy azért jóval hangulatosabb. Ahogy odaértünk, rögtön szemügyre vettük ezt a csodálatosan békés tengerpartot.

Mahahual három utcából áll, a legbelső a part mellett van közvetlenül, a másik kettő ezzel párhuzamos. A külső utca mentén még mindig végig láthatók a 2006-ban erre járó hurrikán pusztításának nyomai. A partmenti sétányon ennek persze már nyoma sincs, és ez az utca tele van vendéglátóhelyekkel, és midnenféle turistákra kiélezett intézményekkel. Csak éppen a turisták hiányoztak, ami, mondanom sem kell, szintén egy hatalmas pozitívum: itt van egy gyönyörű hely, és szinte magunkban élvezhetjük.

Rövid csodálkozás után elmentünk a Cabanas Del Doctor-ba, ahol kivételesen volt foglalt szállásunk. Ott kiderült, hogy a nekünk szánt Cabana nem éppen egy álomszállás, így hosszasan elkezdtünk nézelődni, meg alkudozni, de valahogy semmi sem volt az igazi. Vagy az ágy volt rossz, vagy kifogástalan szoba lett volna, de a kívánt időintervallumra nem állt rendelkezésre. Így hát visszaültünk az autóba, és még elb.tunk bő egy órát szálláskereséssel, még Xcalak-ba is elmentünk, amiről kiderült, hogy egy botrányosan drága hely lett, pedig nincs ott semmi különös igazából.

Végül visszakulloggtunk az eredeti szálláshelyünkre, és valahogy kibuliztunk egy megfelelő bungalót. A későbbiekben is, akárhányszor próbálkoztunk ezzel, hogy még azért körülnézünk, hátha van jobb szállás hasonló áron, mindig csak felesleges időpocsékolásnak bizonyult.

Tehát nem győztünk csodálkozni, hogy itt van ez az idilli tengerpart, emberek meg sehol, és így a vendéglátóhelyek jelentős része is zárva tart. Később fény derült a rejtélyre. Először azt furcsálltuk a reggeli békés kávézgatásunk közben, hogy meglehetősen megnőtt a parti úton cirkáló quad-szerű járművek száma (az eddigi nullához képest), aztán mikor lementünk a partra, az már gyakorlatilag meg volt szállva turistákkal, akiket minden csütörtökön két rohadt nagy hajó hoz Cancúnból. Ekkor pár óra őrültekáza következik, a partot elözönlik a főleg amerikai turisták, hirtelen minden kinyit, alig van egy talpalatnyi hely a parton. ahova leheveredhetsz, minden objektumból valami ordenáré zene bömböl, hogy azzal odacsábítsa ordenáré közönségét. Mindenhol megpróbálnak elkapni, és rádtukmálni egy nyugágyat, ami azt jelenti, hogy ha használod a nyugágyat, akkor ahhoz jár egy pincér is, aki nem túl hosszú időközönkén jön, és szelíd presszíót alkalmazva bír rá, hogy fogyassz valamit. Mi is éltünk egy ideig ezzel a lehetőséggel, aztán inkább meghagytuk a többieknek, és inkább a homokban heverésztünk. A szomszéd nyugágyakon töltötte idejét egy jó kövér amerikai férfi egy igen dekoratív, és jóval fiatalabb mexikói nővel. A lány csak úgy döntötte magába egymás után a söröket, a vízbe nem ment be egyáltalán, viszont mindig előállt valamivel, hogy mit szeretne csinálni, de csak az amolyan unatkozó, hisztis kisgyerek szintjén, aki igazából nem is akar semmit se csinálni. Miközben Bandi megpróbált snorkelezni (sikertelenül), sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm velük, miután a csaj egyszer a szokásosnál nagyobb hangerővel megszólalt:
- weerrrrrfm
Arra sandítok, látom, hogy felém néz, kissé összeakadt szemekkel. A hátam mögé nézek, de nincs ott senki. Megismétli:
- wefffom?
- pardon?
- werrrrfom?
A hangalak alapján, és abból kiindulva, hogy végül is mi mást is kérdezhetne, válaszoltam:
- I'm from Hungary
Ezen kicsit elgondolkodott, szánakozva nézett,  aztán elkezdett valami éttermeket ajánlgatni, mire a pasija valamit halkan odaszólt neki, feltételezem azt, hogy nem a gyomrom telítettségének mértékét osztottam meg vele, hanem azt, hogy mely országból jöttem - vagyis pontosan azt, amit ő kérdezett tőlem - mert aztán már nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézett maga elé. Később még emelt hangú vitába keveredtek, miután a csávó meg akarta neki tiltani, hogy többet igyon, ami persze nem sikerült. Én próbáltam neki reklámozni a vizet, hogy igazán kellemes, csobbanhatna egyet, de nem tudtam meggyőzni. Még később nagyon megtetszett a csajnak a banánon siklás, de arra sem akarta befizetni a lovagja. 

A banánon siklás is egy olyan dolog, ami megért volna egy fényképet, de hát az ember nem hord semmilyen értéket magával, ha strandolni megy. A banán egy tizenx méter hosszú, műanyagból készült objektum, amire ráfér vagy nyolc-tíz nő - igen, embert is írhatnék, de valamiért ez a szórakozás kizárólag a nőket vonzotta, azon belül is azokat, akik szeretik közröhej tárgyává tenni magukat, és fejhangon visítani (tudományos megnevezés: whoo girls). Tehát a (bikinis) nők ráülnek erre a banánformájú "járműre", amit aztán motorcsónakkal kivontatnak, és a part közelében tesznek pár kanyart vele. A kanyarokban megy a sikítás ezerrel, aztán ennyi volt a móka. Igen, ez pont annyira szörnyű látványra is, mint ahogy leírás alapján el lehet képzelni.

Aztán néhány óra múlva beszippantották a tömeget a hajók, és újra visszaállt a rend.

A mi szállásunkon nem volt reggeli, vagy bármiféle vendéglátás, eltekintve egy italhűtőtől, ahonnan max. kólát és sört szerezhetett az ember, így egy közeli szállóba jártunk át reggelenként kávézni / reggelizni. Ezen a partszakaszon még a fák is mosolyogtak.



Hétvégén ismét többen lettek, ekkor jöttek a környékbeli mexikóiak kiélvezni ezt a saját országuk adta csodás lehetőséget, ez viszont már nem volt egyáltalán olyan szörnyű, mint a csütörtöki sáskajárás, inkább olyan békebeli Balcsi hangulata volt a dolognak. A szálláson viszont már korántsem volt olyan kellemes a helyzet, az addig nyugodt, punnyadt környék most megtelt élettel, teltházas lett a mi szállásunk is, és a vendégek késő éjszakáig mulatoztak, aminek mi annyira nem örültünk, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap továbbállunk, és Tulumban töltünk pár napot. A helyzet az, hogy minden szempontból jobban jártunk volna, ha inkább maradunk még egy-két napot, de ezt akkor még nem tudhattuk.