Elhatároztuk, hogy ha nem is lanovkával, de valahogyan lejutunk a kanyon aljára, ahol a kanyon tetején fennálló viszonyokkal ellentétben szubtrópusi klíma van. Mivel itt a környéken internethasználat szóba sem jöhetett, már csak a szállásadóinktól tudtunk információhoz jutni, és Bandi amúgy többnyire elégséges spanyoltudása itt már nem volt elegendő. Mondjuk ha kicsit végiggondoltuk volna, rájöhettünk volna, hogy valószínűleg jelenlegi pozíciónkból nem lehet csak úgy, minden komoly helyismeret nélkül lesétálni, és ha még tudnánk is, hogy merre kell menni, egy fél nap nem lenne elég rá. A hideg időjárás miatt viszont nem vállalhattunk be kint éjszakázást.

A szokásos rántotta-babpüré reggeli közben, nagyon hosszú, kölcsönös kézzel-lábbal kommunikálással végül azt gondoltuk, talán tudunk már valamit, és elindultunk valamerre. Elsőre nagyon nem sikerült a dolog, mert hosszas erdőn-mezők kóválygás után végül valahogy kilyukadtunk a falu szélén. Visszamentünk valameddig, és mentünk, amerre gondoltuk, és közben próbáltuk megjegyezni az utat, hogy majd vissza is találjunk. Út közben mellénk szegődött egy kb. hatéves kisfiú, iskolás cuccok voltak a kezében. Egy darabig csak jött mellettünk, mi már egyre nagyobb zavarban voltunk, és épp azt tárgyaltuk, hogy akkor adunk neki pár pesot, és talán ezt meghallva egyszer csak annyit mondott tétován: peso. Én némi szünet után visszakérdeztem: peso? Mire ő bólogatott, én nagy gavallér módjára adtam neki tíz pesót, és ha már ilyen jóba lettünk, megkérdeztük tőle, hogy "merre van az út". Erre jött a jogos kérdés, hogy melyik út, amire Bandi megint belebonyolódott ennek a dolognak az érzékeltetésébe, hogy le szeretnénk jutni a völgybe, mire természetesen kaptunk is valami útbaigazítást, és itt elváltak útjaink.

A mexikió emberekre egyébként eléggé jellemző, hogy mindenképpen útbaigazítanak, ha képben vannak, ha nem. Mondjuk erre a kisfiúra egy szavunk sem lehet, de párszor azért küldtek el minket rossz irányba ahelyett, hogy széttárták volna a karjukat.
Itt következett egy csodálatosan kietlen, sziklás, minimálnövényzetes tájon egy nem túl hosszú barangolás, ami végül egyre vadregényesebbé vált, egy idő után már csak olyan kis épp hogy észrevehető kitaposott ösvényeken mentünk, ami egyértelművé tette, hogy itt már csak az erre lakó indiánok járhatnak általában, és némi sziklamászás után elérkeztünk egy helyre, ahol egyértelműen a tudtunkra adták, hogy most már ne menjünk tovább.



Szerencsére azért pont volt egy kiugró szikla, amire kiülve ismét megcsodálhattuk a gyönyörű kanyonrendszert.



Azt is láttuk, hogy itt is élnek indiánok, és ha az út során korábban nem láttuk volna, hogy hogyan építkeznek, nem nagyon értettük volna, hogy hogyan kerül oda az a ház (a képen, ha árgus szemmel nézed, meglátod, de már jobban nem akartam belenagyítani, mert akkor nem látszana, hogy hol is van).



Idefelé jövet találkoztunk egy ilyen házépítéssel, ami úgy nézett ki – mert már az indiánok is haladnak a korral, és rendes téglából is építenek házat, bár gondolom, csak a tehetősebbek – a járművel megközelíthető út szélén volt egy rakás tégla, de ugye nyilván nem akarnak ilyen frekventált helyre építkezni, sokkal jobb a semmi közepén. Ezért fognak egy szamarat, az oldalára kötöznek négy ilyen nagy betontéglát, és ezzel így gondolom, csak ezerötszázat kell fordulni, és már be is hordták a cuccot a telekre. Nem baj, az indiánok nem sietnek sehová, gondolom.

Sokan élhetnek ezen a részen is, mert a "fő" útról nagyon sok leágazó még kisebb ösvény volt ami egyértelműen ilyen eldugott házakhoz vezetett volna.

Miután kibámultuk magunkat, és megállapítottuk, hogy nem sikerült lejutni, visszamentünk, és bepróbálkoztunk azzal a lépcsővel, amit egy fentebbi képen látni, a menő hotelek felől vezet le, nem lehet kivenni, hová. Itt már lépten-nyomon indiánok házaiba ütköztünk, és amikor az út már egy az egyben egy ilyen portán keresztül vezetett volna tovább (ha egyáltalán továbbvezetett volna), akkor már nem volt pofánk továbbmenni, így sosem tudtuk meg a lépcső rejtélyét.



Vigaszként azért kicsit arcátlanabbak lettünk, és sikerült jól lefotóznunk egy indián asszonyt, aki éppen mosott. Persze amikor észrevett minket a legnagyobb sunyi lopakodás ellenére, szégyenkezve eloldalogtunk.


A hotelekhez visszaérve eszünkbe jutott, hogy még nem vettünk elég szóróajándékot, így a hotel előtt áruló indián nőktől még beszereztünk pár dolgot, de továbbkompenzálandó a korábbi félénkségünket, megkérdeztük az árus lányt, hogy lefotózhatjuk-e, mire ő igent mondott, de ennek ellenére úgy nézett közben, mintha kényszerítettük volna.


Ez jellemző ezekre a rarámuri indiánokra, hogy nem túl közvetlenek. Bandi ezt ellenséges magatartásnak könyvelte el, de én továbbra is idealizálva őket csak azt gondolom, hogy egyszerűen nem adják el magukat annyira, hogy pár pesóért ott haverkodjanak velünk, miközben mondjuk nem vagyunk senkijük. Engem sokkal jobban zavart később a tengerparton, és turistásabb helyeken, ahogy be akartak cserkészni minket például mindenféle vendéglátóhelyekre fogyasztónak azzal a stílussal, hogy ilyen műbarátságossággal szóba elegyednek velünk.