Csodálatos szállásunk már a nap kezdetén tovább fokozta magát: reggelire forró pudingot kaptunk gyümölccsel és brióssal, második fogásként pedig természetesen rántottát babpürével. Kicsit furcsa volt, de legalább sok.

Ezután meglehetősen jóllakva busszal elhagytuk Creelt déli irányba, hogy egy kb. 600 fős településről próbáljuk megközelíteni a nagy kanyont. Ez egy másfél órás buszút volt, nagyrészt egy igen látványos szerpentinen kanyarogva, sokszor kereszteztük a híres Chihuahua expressz útvonalát. Szép volt, de néha inkább nem néztem ki az ablakon, mert túl meredeknek tűnt, és az út széle is túl közel volt a mélységhez. 

A szálláskeresés szokásos fárasztó huzavonája után még időben elindulhattunk a helyre, ahol a kilátás található. Itt még mellesleg megtekinthettük a kanyon oldalába ékelődött hoteleket is.



Azért más is volt ott, például ilyenek.





Erről sokat nem lehet mondani, pedig az egyik legszebb élmény volt. Háát, ott voltak azok a naagy sziklák mindenfelé, aztán ha továbbmentünk, akkor ott is voltak a naagy sziklák.. aztán ültünk,és néztük, meg álltunk, és néztük. 

Persze az egyik kilátóhelynél itt is felbukkantak az indiánok, egy asszony három kisgyerekével árult szokásos értelmetlenségeket, a piszkos munkát persze a gyerekekre bízta - ők jöttek oda hozzánk huncut mosollyal az arcukon. Az egyik kisfiú inkább borzasztó elszánt arccal minenáron kavicsokat akart eladni nekünk, de hát azért ezt már túlzásnak találtuk, indián-support ide vagy oda. Inkább vettünk egy valamit, amiről azóta is megoszlanak a vélemények, hogy mire lehet jó:



Igazából én találtam ki azt később, hogy ez egy tortillanyújtófa, bár ezt így utólag többen elvitatják tőlem, de akkor most mondom, hogy hazudnak.

Egyszer csak felfedeztük, hogy a Lonley Planetben említett, készülőben lévő lanovka már el is készült – éppen csorgott le a hegy tetejéről a völgybe, és gondoltuk, átsétálunk, és megkérdezzük, hogy van ez. Végül túl távolinak bizonyult a dolog, és elment a sétálástól a kedvünk, miután kitévedtünk az erdőből egy aszfaltozott útra, de azért sikerült megtudnunk, hogy két óra alatt ér egyik állomásról a másikra, ami kanyon ide, vagy oda, túlságosan hosszúnak tűnt, de persze nem ez volt a fő probléma. Sajnos megint beleütköztünk abba a ténybe, hogy túl közel van az USA: a lanovkázás kettőnknek kb. 40ezer forintba került volna oda-vissza.

Korábbi szálláskeresések alkalmával ahogy megláttunk egy fatüzeléses fűtést, már fordultunk is ki a helyről, de itt nem lehettünk ilyen válogatósak, és szintén korábbi tapasztalatainkból kiindulva úgy voltunk vele, hogy még mindig jobb a fával fűtés, mint a semmilyen. Egyébként nem vagyunk olyanok, akik az ilyesmitől megijednek, vagy nem tudnának kezelni egy kandallót, vagy utálnánk az ilyesmit, de ez a helyzet azért teljesen más volt, mint amikor otthon az ember elmegy kirándulni a Zemplénbe, és este (meg éjjel) szívesen foglalkozik azzal, hogy begyújt, nem hagyja, hogy elaludjon a tűz, stb. de itt minden nap végére olyan fáradtak voltunk, hogy nem akartunk még ezzel is foglalkozni.



Na de itt Areponápuchiban úgy tűnt, hogy nincs más választásunk, mert a fenti képen szereplő luxushotel nem jöhetett szóba a választásnál. Két szállást néztünk meg (sokkal több nem hiszem, hogy volt a faluban, és ez bizonyult komfortosabbnak. Végül maga a fűtés procedúrája nem volt különösebben megterhelő, csak éppen nem sokat ért, mert mint az a képen is látszik, ez a fűtőberendezés (szándékosan nem használom a kandalló szót) egyáltalán nem emelkedik ki a fal síkjából, így az a hő, amit termel, rövid úton távozik is a kémény felé, és átmelegednie sincs minek rajta. Így hát nem mondanám, hogy megdöglöttünk volna a nagy hőségben, az összes, egyébként borzasztóan vastag pokrócot magunkra terítve viszont csak kicsit fáztunk már.

Szállás: Cabanas Díaz (450 peso reggeli+vacsorával, 650-ről alkudva). A férfi kedves és segítőkész volt, de a felesége, aki a kaját is szolgáltatta, már kevésbé. Mindig árgus szemekkel figyelt minket, amikor elkezdtünk enni, és gondolom, elvárta volna, hogy minden alkalommal örömkönnyekben törjünk ki az iránta érzett hálától és csodálattól, amiért ilyen mennyei élményben részesülhetünk az ő jóvoltából, és bár alapvetően örültünk, hogy nem hagy minket éhen halni, azért nem reagáltuk túl a dolgot. Valószínűleg ezért megsértődhetett ránk, mert egyre bunkóbb lett, és amikor elmentünk, és eköszöntünk, még hátra sem nézett a mosogatásból, csak odavakkantott valamit. Mindemellett mi voltunk az egyetlen vendégek, úgyhogy nem a sok teendője miatt nem tudott ránk időt szakítani.