Reggel aztán nem is időztünk sokat az ágyban, elindultunk, hogy mihamarabb kiderítsük, hogyan és hová is érdemes itt menni, de először kerestünk egy másik szállást. A Casa Margarita-ban megtaláltuk a számításainkat: hatalmas fűtőtest volt, és nem volt halálfejes riogató tábla sem mellette, igaz, hétszáz pesóért akarták adni, de háromszázra lealkudtuk (included reggeli, persze nem reméltünk sokat ettől a beépített étkezéstől). Mivel észak amúgy sem vonzza tömegével a turistákat, és még szezon sem volt igazán, így nem volt nehéz. Amúgy eléggé rapszodikus volt, hogy mikor mit mennyiről mennyire lehet lealkudni, meg hogy mi mennyibe kerül ahhoz képest, hogy milyen. Ez a szoba tényleg nagyon rendben volt, és később majdnem duplaennyiért laktunk egy majdhogynem lepratelepen. Egy igényünk volt, amit nem voltunk hajlandók alábbadni, az a saját wc-fürdőszoba, de ezt ebben az életkorban már nem lehet az ember szemére vetni.

A 3 Amigoshoz indultunk, ami a helyi turistainformáció volt, nem túl nagy hatásfokkal, legalábbis nem a mi igényeinkre volt szabva, hanem leginkább a lusta, gazdag amerikai turistákéra. Mivel közel az USA, így ez sajnos egy elég gyakori jelenség volt. Tehát itt leginkább azt tudtuk meg, hogy befizethetünk ezer dolláros, egynapos túrákra, amiknek keretében busszal elvisznek minket ide-oda, szervezett keretek között megtekinthetjük az indiánokat, vagy bérelhetünk robogót csillagászati összegekért, ha lusták vagyunk gyalogolni. Mi leginkább turistatérképet szerettünk volna. Ugye van Magyarországon az a bevett gyakorlat, hogy vannak az erdők, hegyek-völgyek, amiknek az egyszerűbb bejárása érdekében létrehoznak ilyen kiadványokat, amik alapján el lehet dönteni, merre lehet / érdemes menni, kb. hány kilométer, milyen szintemelkedés, stb. Készségesen mondták, hogy persze, van térkép, és a kezünkbe nyomtak egy milliószor fénymásolt A4-es lapot, amin volt húzva két-három kanyargós vonal, ezek mentén voltak találhatók a látványosságok. Mi végül egy kisebb kanyon, és egy vízesés meglátogatása mellett döntöttünk, egy körülbelül 15 kilométeres útvonalon. Még Bandi próbált akadékoskodni, hogy valami részletesebb információhoz juthassunk, de rövidesen beláttunk, hogy ez nem fog menni, úgyhogy elindultunk, majd csak lesz valami alapon.

A Creelből kifelé vezető úton azért a biztonság kedvéért kb. ötven méterenként kérdezősködtünk, hogy jófelé haladunk-e, és végül elég simán elértük az utat, ami a békák és gombák völgyébe vezetett. Ezek a változatos formájú sziklacsoportok aztán mindenféle elnevezésre adtak még okot a fenti kettőn túl, voltak itt szerzetesek, falloszok (nem mi találtuk ki, esküszöm), meg bármi, amit az ember képes volt belelátni a kövekbe.


Nekem ez a kirándulás volt az egyik legklasszabb élmény, ez a kietlen, sziklás, szikrázóan vakító táj teljesen lenyűgözött, és itt kerültünk a legközelebbi kapcsolatba a rarámuri indiánokkal, akik inkább itt élnek ahelyett, hogy keveredjenek a városi népekkel. Persze azért részben belőlük, meg persze a turistákból élnek, akiknek Váci utcát megszégyenítő árakon kínálják az általuk készített, haszontalan tárgyakat. Azért persze lehetett alkudni, de mivel alapvetően támogatási célzattal vásároltunk, így annyira nem volt rá motivációnk. Egyébként úgy láttuk, hogy főképpen állattenyésztésből élnek, a turistákat pedig konszolidált út szélén üldögéléssel cserkészik be, nem szólnának hozzád a világ minden kincséért sem, maximum a kisgyerekek olyan rámenősek, hogy jönnek vigyorogva cuccokat tukmálni rád, de nem igazán erőszakosan.


Ezek az indiánok igazából teljesen elszórtan élnek ezen a hatalmas területen, de út közben találtunk egy központ-féleséget, ahol volt egy rozzant templom, ezt meg lehetett tekinteni, persze akkor már illett ismét vásárolni valamit a templom előtt áruló asszonytól.





Sajnos elég szemérmesek és tapintatosak voltunk, így nem túl sokat fényképeztük őket, bár különösebben nem is vették jó néven. Ez az alábbi kislány például a nyelvét öltögette ránk, gondolom, rarámuriéknál sem a szívélyes üdvözlést jelenti ez a gesztus.





Egy jó darabig végül nem is volt problémánk a kissé elnagyolt térkép miatt, mert valahogy mindig lehetett sejteni, hogy merre kell menni, egyszer csak viszont mindenféle többszörös útelágazásokhoz értünk, de kisebb tévedésekkel és visszafordulásokkal, na meg egy favágó útbaigazításával végül sikerült megtalálnunk a helyes utat a minikanyonig. Kicsisége ellenére mi nagyon örültünk ennek is, mert akkor még nem tudtuk, hogy miket fogunk látni pár nap múlva. Értékelhető fotót viszont erről sem sikerült készíteni.

Még ez után kellett volna továbbmennünk egy úton, hogy elérjük a vízesést, de mivel nem tudtuk pontosan, hogy még milyen messze lehet, és fogytán volt az időnk sötétedésig, így végül nem kockáztattuk meg, és visszafordultunk. A visszaúton végig jó nagy szél volt, eszembe is jutott rögtön Castaneda, már szinte úgy is éreztem magam, mint akit a természet titokzatos erői ki akarnak fárasztani, hogy aztán az erdő lényeinek martalékául dobják.


Végül nem történt meg a misztikus lények általi kivégeztetésünk, és sikeresen, valamint rohadt fáradtan visszaértünk a csodás új szállásunkra, ahol a fűtés is működött, és a meleg vízért is csak egyszer kellett szólni, és tényleg lett öt percen belül, így abban a kivételes szerencsében lehetett részem, hogy még hajat is moshattam.