Hajnalban keltünk, hogy átrepüljünk Mexikó északi részére. Sokat gondolkodtunk ezen az utazás tervezésekor, hogy mi legyen északkal, mert így mindenképpen sokkal több utazást vállaltunk be, és bizonyos dolgokat ki kellett hagynunk, amik Mexico City és a Yucatán félsziget között voltak, de az ország ezen része annyira más, és olyan rohadt jól néz ki, hogy nem bírtuk kihagyni. Ez a rész leginkább köves-sivatagos, és nem mellesleg itt található a világ egyik legnagyobb kanyonrendszere, amiért elsősorban idejöttünk.

A belföldi repülőközlekedésnek teljesen más az atmoszférája, mint az internacionálsnak: családiasabb, keresetlenebb, ekonomikusabb. A mexikóvárosi repülőtéren egy tisztes családapa fárasztott minket és a családját azzal, hogy milyen szépek vagyunk Bandival, mint Barbie és Ken. Bandi többször biztosította kacagva, hogy igazából szinte semmit nem értünk abból, amit mond, de ez egyáltalán nem zavarta a csávót, és hosszasan ecsetelt mindenféle dolgot velünk kapcsolatban, mi meg szépen, és végül már kicsit erőltetetten mosolyogtunk.

Chihuahuában a repülőtérről egy buszpályaudvarra mentünk taxival. Ha nincs előre lefixálva szállásod, vagy más kontatkod, akikkel megbeszélhetnéd, hogy küldjenek taxit, akkor marad az a verzió, hogy a repülőtérre érkezve a terminálon rendelsz majdnem kétszer annyiért (kb. 400 peso függetlenül attól, hogy tizenöt kilométerre van a szállásod, vagy három méterre). Mexikóvárosban még tudsz metrózni, ha van hozzá még erőd, és nem érkezel túl korán/későn - van repülőtéri metrómegálló - de Chihuahuában egyáltalán nincs is tömegközlekedés a repülőtérről a városba.

Előzetesen persze a taxirendelő terminálon megkérdeztük, hogy Creelbe honnan indulnak buszok, és oda kértük a fuvart. Odaérvén már kicsit gyanús volt az egész, és sajnos, miután a taxis távozott, ki is derült, hogy nem jó állomáson vagyunk, mert onnan csak délelőtt mennek buszok oda, ahová szeretnénk. A buszpályaudvaron a jegyárus lány legalább segítőkész volt, és kimutatott, hogy ott áll egy fekete taxi, az nem olyan drágáért átvisz a másik állomásra, és ott már csak két órát kellett várni, hogy elérkezzen a hivatalos indulási idő, amitől számítva már csak bő háromnegyed órát kellett várni, amíg meg is érkezett a busz, hogy aztán egy hivatalosan négy és fél, valóságosan hatórás buszút után megérkezzünk Creelbe.

Chihuahua, ez az északi város, alig 350 kilométerre a világ legveszélyesebb városától, Ciudad Juáreztől, pontosan olyan, mint ahogyan az ember Texast képzeli. És ki ne tudná elképzelni Texast? Hiába is tagadnánk, mindenki látott épp elég epizódot a Dallas-ból annak idején. Tehát Chihuahua ilyen: mindenki pick uppal jár, és cowboykalapban, ronda lapos épületek vannak elszórva a nagyon széles utak mentén. Nem túl szép, de nekem valamiért nagyon tetszett, lehet, hogy pont a Dallas okán kiskoromból bennem ragadt megmagyarázhatatlan nosztalgia miatt.

Ezt a Ciudad Juárezt csak úgy írtam, hogy úgy tűnjön, mi aztán veszélyesen élünk. Annak ellenére, hogy Magyarország Nagykövetségének weboldala Mexikóról, különös tekintettel Észak-Mexikóra, elég lesújtó véleménnyel van közbiztonság terén, azért nem úgy tűnt, hogy nagyon félni kellene, bár az igaz, hogy nem volt kifejezetten vonzó város Chihuahua, és a nyugalom szigetének sem nevezném. Ekkor mondjuk nem is töltöttünk ott sok időt, csak Chihuahua-külsőn üldögéltünk a buszpályaudvaron, és a szomszédos taco bárban, ahol a kint tartózkodásunk ideje alatti egyik legjobb ételt sikerült elfogyasztanunk, mondjuk az összetevők között történetesen szerepelt fejenként vagy harminc deka ilyen-olyan hús is. Ez egyébként egy külön fejezetet érdemelne, "hogyan jutottam el a vegaságtól két és fél nap alatt a bárányzabálásig" címmel, röviden összefoglalva: az tény, hogy Mexikó nem az a hely, ahol ilyen ostoba, burzsoá elvekhez ragaszkodhatsz, mint a vegetarizmus, amennyiben szándékodban áll nem éhen halni. A későbbiekben azért visszafogtam magam, mert azért csirkével is el lehetett intézni többnyire az állatmészárlásban való cinkos részvételt.

Tehát ha nem tévedsz fel az amerikai - mexikói határhoz, akkor nem kell féltened az életed, de oda már tényleg nem ajánlott menni, mert ott jön át a sok jobbnál jobb kábítószer, aminek viszont ára van, és sokszor emberéletek tucatjaiban mérhető.

A buszút nem volt túl érdekes, szinte végig ez a texasi látvány maradt. A sofőr egyszer leszállt elkölteni egy tisztességes korai vacsorát, stb. szóval nem haladtunk kimondottan gyorsan. Az út vége felé már fel-felbukkantak azok a szépséges sziklák, amiket aztán a későbbiekben testközelből is megcsodálhattunk.



Már sötétedéskor értünk Creelbe, ami az addig látott városok összképéből egyértelműen kiemelkedett, rögtön látszott, hogy itt (elvileg) van idegenforgalom. Az épületek lapossága itt már nem volt olyan szembeötlő, némi alpesi stílus is keveredett már az észak-mexikói minimalistába. Mint annyi mindenről, magáról Creel városáról sem készítettünk szinte egyetlen felvételt sem (bezzeg arról nem tudok leszokni, hogy a repülőből kifotózva százharminc értelmetlen képet készítsek), ezért ennek elképzelését az olvasóra bízom. Valamit azért mégis lefotóztunk, a főtéren álló bádogember-zenekart,




Na de visszatérve az aktuális nap estéhez: épp hogy csak elkezdtünk kóvályogni szállás után, és máris ránk szállt néhány fiú, akik be akartak terelgetni minket mindenféle szállásra, de végül nagy nehezen sikerült lerázni őket. Azt a szállást, amit kerestünk a Lonely Planet alapján, nem találtuk meg, végül bementünk egy boltba a főutcán bort venni, ami ugyan nem volt, de volt helyette szállás. Elég olcsón, 200 pesóért kaptunk egy szobát, persze ekkor még azt hittük, hogy ennyiért fogunk majd nagyjából mindenhol lakni, de ez elég naiv elképzelésnek bizonyult a későbbiekben. Elég kulturáltnak tűnt a szállás, még a híres Chihuahua al Pacifico vonatot is a falra festették.


Csak később vettük észre a fűtőtest fölött díszelgő fekete keretes táblát, miszerint inkább ne fűtsünk, mert akkor lehet, hogy meghalunk széndioxid-mérgezésben.


Elég hideg volt, úgyhogy én hajlottam volna rá, hogy kockáztassunk, de Bandi nem akarta így végezni, és hát végsősoron igaza is volt, rögtön a nyaralás elején meghalni elég nagy lúzerség lett volna. Így hát elég kemény éjszakánk volt, éjjel fagypont körül volt a hőmérséklet odakint, a nyílászárók hőszigetelése meg arrafelé nem nagy divat, úgyhogy eléggé elterelte éjjel a figyelmünket az alvásról a vacogás.