Az alábbi eseményekről egyetlen saját képet sem tudok prezentálni, mert az azokat tartalmazó SD kártya életét vesztette. Azért kép nélkül nem post a post, úgyhogy lopok innen-onnan.

Érkezés Mexikó Városba

Este tíz körül estünk be a Hostel Amigo Suites Downtown-ba, én egy kb. húszórás utazás (ebből 14 óra repülőút) után, az utazás mennyiségének megfelelő állapotban. Már nem is vágytam másra, csak egy meleg zuhanyra és egy hideg sörre. Hát víz, az nem volt éppen, se hideg, se meleg. Mint kiderült, az utcában van valami probléma, de majd mindjárt lesz (hogy ezt az érkezésünkkor miért nem említették, azt nem tudom, biztosan nem feltételezték, hogy az ember egy egész napos utazás után tusolni akar, vagy kezet mosni, esetleg lehúzni a vécét maga után). Írhatnám azt, hogy "mondanom sem kell", negyed óra múlva az égadta világon semmi változás nem volt, na de az ilyen kezdetű mondatokat csak az értheti jelen esetben, aki járt már Mexikóban - mondjuk biztosan vannak hasonló temperamentummal rendelkező népek, ahol minden "öt percen belül" lesz, de ezek az öt perc múlva bekövetkező dolgok lehet, hogy csak egy óra múlva történnek meg, vagy olykor a soha be nem következő események közé is sorolhatók. Egyébként is a recepciós lánnyal kapcsolatban az volt az érzésem, hogy mindjárt fordul egyet maga körül, és átváltozik hollóvá, bár Bandinak szimpatikus volt, de végsősoron az én elképzelésem szerintem közelebb állt a valósághoz.

Ez a szállás kb. 400 pesóba került (1 peso ~ 17 Ft), ami nem mondható kevésnek, bár azt állították, hogy reggelit és vacsorát is kapunk, és így már rendben is lett volna, ha tényleg így lett volna. Ezzel szemben másnap, amikor lementünk reggelizni,és már egy órája tartott hivatalosan a reggeliző idő, néhány nagy kondérral találtuk szembe magunkat, amiben müzli volt, erre önthettünk volna tejet, ha úgy gondoltuk volna, hogy ez az eljárás reggelinek minősíthető. Bandi nem volt rest, és megkérdezte, mikor érkezik az igazi reggeli - egyébként azért is reménykedtünk, mert láttunk ráutaló magatartást a személyzettől - mire megkaptuk a szokásos "cinquo minutos" választ. Mexikóban megpróbálják az emberrel elhitetni, hogy minden, amit csak szeretne, meg fog történni öt perc múlva, de az első pár csalódás után nagyon hamar megtanultunk kételkedni.

Vártunk vagy negyed órát, és miután a kávé a Mexikóban szokásos gyenge tea jellegű volt itt is, lementünk venni a szomszédban lévő Seven Elevenbe egy normálisabbat. Mire visszaértünk (kb. öt perc), megtekinthettük az igazi reggeli maradványait, egy kis tepsi paradicsomos rántotta képében. Még volt kb. fél adag, arra gyorsan rávetettük magunkat, és Bandi megkérdezte, hogy mikor jön a következő kör. Kicsit morcosan mondták, hogy mindjárt, aztán végül tényleg lett asszem mégegy adag hosszas várakozás után, de akkor már csak azért is megvártuk. Azért ez volt az első és egyben utolsó próbálkozásunk az ottani étkezéssel, mert beláttuk, hogy értékesebb annál az időnk, mint hogy arra várjunk, hogy adjanak valamit enni.

Na de visszatérve az aznap estére: panaszkodásunk után fél óra elteltével már a magyarázat szerint egész Mexikóvárosban probléma volt a vízellátással – mondjuk ezt nem nagyon hittük el, tekintettel arra, hogy a szóban forgó település egy közel tízmilliós nagyváros (vonzáskörzetével együtt húszmilliós). Na mindegy, akkor megvalósítottuk a következő álmunkat, a hideg sört, ez problémamentesen megoldható volt, aztán pár óra múlva víz is lett, és ugyan sokkal később, mint eredetileg gondoltuk, mégis álomra hajthattuk fáradt kis buksinkat.

---

Xochimilco lebegő kertek

Eredetileg Teotihuacan-t néztük volna meg, de – azt hiszem, inkább az én nyomásomra, mondván, rengeteg romot és piramist fogunk még a későbbiekben megtekinteni – végül a lebegő kertek mellett döntöttünk, bár nem nagyon tudtuk, hogy pontosan milyenek is azok, csak láttuk, hogy lehet csónakázni, és állítólag nagyon megnyugtató. Na, hát pár óra eltöltése Mexikóvárosban, és az ember rögtön keresi a megnyugvást, így hát nekiindultunk különféle tömegközlekedési eszközökkel vízensuhanást abszolválni.

Mexikóban igazából minden túl drága, legalábbis drágább, mint amilyen színvonalú, mi legalábbis gyakran éreztük úgy, hogy ez a két dolog nem áll összhangban egymással. A tömegközlekedés egy ritka kivétel, a város metróhálózatával gyakorlatilag mindenhová el lehet jutni, így egy darab, kb hatvan forintos jeggyel átutazhatod az egész várost. A kocsik sűrűn érkeznek, nem elviselhetetlen a tömeg, csak azt kell megszokni, hogy a metró, meg úgy általában az összes tömegközlekedési eszköz voltaképpen egy piactér is egyben, egymást érik a legkülönfélébb portékákat áruló üzletemberek. Egyszerűen csak felszállnak a járműre, és az itthon, az aluljárókból jól ismert "száázéééérapaprikááááát" stílusban ordibálva előadják, mi az aktuális ajánlatuk, ami lehet fogkefe fogkrémmel, édesség, mobiltelefon fólia, vagy ami éppen leesett valahonnan. Ezen felül még van a koldulás, de Mexikóban nem nagyon van olyan, hogy csak úgy a semmiért pénzt kérnek tőled, tehát mindenképpen nyújtani szeretnének valamit cserébe. A metrón ez jellemzően úgy néz ki, hogy a delikvens a testére kötöz egy jó nagy magnót, amiből kiborító hangerővel sugároz valami ordenáré mexikói zenét. Az ambiciózusabbak még énekelnek is hozzá, és a tömeggel nem törődve vonulnak végig a szerelvényen.

A metró után egy elővárosi vonat-szerűséggel jutottunk el kb. háromnegyed óra alatt Xochimilco-ba. Itt lehetőség van az azték időkből fennmaradt csatornarendszer maradványain díszes trajinerák igénybevételével csónakázni. Lehet privát útra befizetni, de ha az ember sokallja a 250 pesót egy óráért (ami persze csak negyven perc lesz végül), az várhat egy nagyobb tutajban arra, hogy több ember összegyűljön. Mi gavallérosan kettesben (plusz a tutajos) vágtunk neki.


A lebegő kerteket az ember pont olyan naivitással képzeli el, mint a függőkerteket: a függőkert nyilván lóg valamin, és még biztosan himbálózik is ide-oda, a lebegőkert meg muszáj, hogy lebegjen. Jó, nem a levegőben, hanem a vízen, vagy valami legyen már. De ahogy a függőkert sem függ, a lebegőkert sem lebeg, és még csak nem is úszik, egyszerűen csak van. A csatornarendszer partjáról többé-kevésbé belógó szárazföldi objekumokról van szó, laknak is itt emberek, meg vannak dolgok, amik máshol is: kertészet, étterem, satöbbi.

Egy darabig tényleg elég nyugis volt a tutajozás, és jólesett csöndben suhanni a víz felszínén, aztán egy idő után besűrűsödtek a vízijárművek, néha kicsit össze is ütköztünk, de ez nem zavart senkit sem. Voltak egészen nagy tutajok, amiken sokan voltak, és élőzene is volt, aztán ott voltak a mozgóárusok, akik igény esetén utánad eveztek, és a kívánt ételt/italt megvásárolhattad tőlük. Aztán a vezetőnk egyszer csak kiszállított minket egy kertészetnél, ahol nem volt semmi érdekes, csak olyan növények, amiket kábé egy itthoni bármilyen kertészetben megtalálsz, ez után pedig visszatértünk a kiindulópontra. Nem volt igazából túl különleges élmény, de legalább a Lonely Planet paráztatása, miszerint iszonyú tömeg lesz, nem jött be, pedig hétvége volt.

Ez amúgy is egy érdekes jelenség volt végig, hogy a borzalommal várt turistaáradat szinte mindenhol elmaradt. Ez persze annak is köszönhető volt, hogy gyakran választottunk a turisták által – egyébként méltatlanul – mellőzött helyszíneket, vagy nagyon korai időpontban mentünk, sokszor viszont nem volt érthető, hogy mi folyik itt.

A környéken van egy piac is, ahová benéztünk, és rettenetes dolgokat láttam, azóta is rémálmok gyötörnek. Na jó, ez nem igaz, de elég gusztustalan egy élmény volt. Ezen a városrészen amúgy is mindig valami undorító szag terjengett a levegőben, és a hentesáruk környékén teljesen értelmezhetetlen, viszont horrorisztikus dolgokat lehetett látni. A mexikóiak egyik kedvenc csemegéje például a sült disznóbőr – ez a helyi chips, ráadásul nem kis helyes, felhasználóbarát darabokra tördelve, hanem nagy lapokban árulják, de ezen felül még mindenféle cafrangos, mócsingos, rojtos, fonott, véres dolgok voltak mindenütt. Ettünk egy mangót, aztán menekülőre fogtuk.

---

Museo Nacional de Antropología

Az időeltolódás odafelé volt olyan kegyes hozzám, hogy pont jól jött ki – éjszaka nagyjából tudtam aludni, de minden reggel jó korán felébredtem, így különösebb erőfeszítés nélkül időben elkezdhettük az aznapi programot. Ezen a napon is korán visszaértünk a városba, így jutott még időnk rá, hogy elmenjünk a Nemzeti Néprajzi Múzeumba, ami nekem különösen fontos volt, mert szerettem volna óriási kőfejeket látni mindenképpen, de az útitervünkbe már nem fért bele Villahermosa, ahol ezeket főleg lehet találni.




Ezek a kőfej-gyárosok az úgynevezett olmékok voltak, még a maják előtt. Ezt nem is olyan régóta tudják csak, 1900 környékén ásott ki egy paraszt egy ilyen rohadt nagy kőfejet a földjéből Közép-Amerikában, aztán volt csodálkozás.

A fenti pár mondatomból leszűrhető, hogy sokat nem tudok az olmékokról, de az általuk készített kőfejek, és egyéb szobrok (de hát főleg a fejek) nagyon megmozgattak bennem valamit, és mindenáron látni akartam őket. A múzeum egyébként klassz volt, szerencsére egyikünk sem az a fajta, aki az utolsó kis piszlicsáré cserépedényt is egy fél órán át bámulja, így a rendelkezésünkre álló viszonylag kevés idő elég is volt, hogy maradandó élményekkel távozzunk.





A szállásra visszaértünk a hivatalos vacsoraidőben, és viccből azért fölmentünk megnézni, hogy mivel próbálnák kiszúrni a szemünket. Kétféle dolog volt, egy valószínűleg vega, bő vízben főtt kelkáposzta kinézetű, a másik meg karikákra vágott virsli valamilyen szaftban, de már gyakorlatilag el is fogyott, de úgysem akartuk volna megenni így ránézésre.